A tanítvány kérdezi a mesterét. Mester, annyi nehéz sorsú ember él a világon, hogyan lehet a körülmények ellenére jónak lenni? A Mester csendben kavargatja a kávéját, majd így szól a tanítványához:
A vöröslő bokor
Szikkadt idő volt, egy csepp eső sem esett az elmúlt hónapokban. A növények kiszáradva susogtak a mezőn. Sárga fű zizzent meg a bokor mögött. Lassan kirajzolódott egy emberi alak a távolban. Bottal a kezében sétált, de úgy, mint aki nem tudja pontosan merre tart, lassan közeledett.…
Te fekete csoda, sötétséged tetején ott kúszik a lágy, aranyos krémes felszín, s belsődben rejted az anyafölded minden ízét. Ezt az ízt azonban nem adod csak úgy oda bárkinek. Csak annak mutatkozol meg igazán, aki keresi gyökereid, megfigyeli tulajdonságaid és megszeret annyira, hogy megfejtse…
