Te fekete csoda, sötétséged tetején ott kúszik a lágy, aranyos krémes felszín, s belsődben rejted az anyafölded minden ízét. Ezt az ízt azonban nem adod csak úgy oda bárkinek. Csak annak mutatkozol meg igazán, aki keresi gyökereid, megfigyeli tulajdonságaid és megszeret annyira, hogy megfejtse elkészítésed legideálisabb módját.
Te csak adod magad, kifejlődsz az anyaföldből, szép bokorrá cseperedsz, cseresznyéid vöröses árnyalatban ragyognak, teljesen kifejlődve. Mégis, életed értelme csak ezután kezdődhet el igazán, mert ha nincs ki leszedjen, akkor részt vállalsz a természet egyszerű mégis tökéletes körforgásában s apróra aszalódva visszaadod ön-Magod az Anyaföldnek, ám ha jön a gazda és leszüretel, akkor életed arannyá válik. Kiválasztanak, hogy milliókhoz eljutva megédesítő reménye légy a reggeleknek, hallgatag társa a meghitt beszélgetéseknek, büszke kísérője a mindennapoknak, titkok őrzője, ami nap mint nap életet pumpál lüktető világunkba.
Hosszú út vezetett addig, hogy mára már az életünk részévé válj, mesei véletlenből indultál majd meghódítottad az egész világot, viszályt keltettél de fennmaradtál s most számtalan formában, ízben jelensz meg minden nemzet asztalán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
